Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek

2010.01.15

Írta:  Gyüre Krisztina-azaz Én

 

 

Emlékezz!!!

Új utakra lépünk nemsokára,

Új holnap jön majd a mára.

Más lesz az életben megint minden,

lesz olyan, mi ma még nincsen!

 

Vonz a titok, s az ismeretlen,

hol felénk integet sok ember.

Lesz olyan, ki fog minket szeretni,

de marad az is, ki nem fog feledni.

 

Nehogy megfeledkezzél ám rólunk!

Éppen ezért időben szólunk!

Emlékezz, hogy milyen volt velünk,

s hogy milyen szép is volt az életünk!

 

 

 -------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hol vagy?

 

Hol vagy?

Hol vagy, te ismeretlen?

Itt az idő, hát valld be nekem,

hogy igenis vagy, s már létezel!

 

Hol vagy?

Mondd merre keresselek?

Mutasd meg azt a jelet,

amiről majd rád ismerhetek!

 

Hol vagy?

Itt? Erre a közelben?

Adsz nekem majd térképet,

hogy könnyen rád leljek?

 

Hol vagy?

Te is keresel engem?

Ha igen, én várlak  téged,

szólj, hogyha megérkezel!

 

Hol vagy?

És én hol vagyok most?

Egy idegenségben,

hol te vagy az úr csakis velem szemben!


-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Idegen

 

Odafutnék hozzád,

de valami visszatart.

Megszólítanálak,

de torkomra nem jön hang.

 

Odaállnék melléd,

de valaki nem enged.

Átölelnélek,

de magamtól nem merek.

 

Ha mégis odafutnék,

valaki megelőzne.

Ha szólnék is,

szavam hozzád el nem érne.

 

Ha mégis melléd kerülnék,

Te tőlem elmennél.

ha mégis átölelnélek,

magadtól mindjárt ellöknél.

 

Itt állok és töprengek,

de semmit sem tehetek.

Azt szeretném a legjobban,

ha végre megismerhetnélek!!!!

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Ikrek          ( születtem június 14-én az ikrek havában)

 

Ketten vannak, régóta együtt élnek,

a magánytól mégis mindig félnek.

Egy a testük, s egy a lelkük,

egy a sorsuk és egy a jelenjük.

 

Arcukon szürke fátyol és máz van,

így élnek évekig a homályban.

Az egyik jobb oldalra fordul,

míg a másik balra mordul.

 

Együtt élnek szorosan összekötve,

egymás arcát sohasem ismerve.

Mindig csak háttal állnak,

háttal a szemek, háttal a szájak.

 

Egy a múltjuk, jelenjük, jövőjük,

s egymás iránt a gyűlöletük.

Egymással szót sohasem értenek,

olyanok Ők, mint a távoli idegenek.

 

Az egyik neve az, hogy Jóság,

szemébe nézni, csúf hamisság.

A másikat úgy hívják Gonoszság,

tunya, tompa, zord homályság.

 

A Jó magát sokszor csak színlelte,

de a Gonosz a Jót, hamar legyőzte.

Ha élt is egyikben a szent jóság,

azt megölte, az Őt éltető hazugság.

 

Szívükben különböznek az érzések,

emberek iránt a kétszínűségek.

Egyikük gyűlöl, másik szeretni próbál,

de egyik a másiknak, mindig útjában áll.

 

Romantikusak és érzelmesek,

egyikük vad, másikuk gyengédebb.

Magányukban képesek ezt tenni:

magát a szerelmet megtudják szeretni.

 

Nagyjából ismerem már Őket,

Ismerem , s sejtem, hogy kik ezek.

Ez vagyok Én, egy személyben,

Bennem lakozó kettő, igaz énnel.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Valami lennék....

 

Valami lennék,

ha lehetnék!

 

Egy csepp a vízben,

-kéz a kézben,

vagy könnycsepp

a szemedben.

 

Egy por a homokon,

-csók a homlokon

vagy porszemek

az arcodon.

 

Egy fény az égen,

-csillogó tekintet

vagy fénylő öröm

a szívedben.

 

Valami lennék,

ha lehetnék!

S hogy így legyen:

Valamit tennék!

.......ha tehetnék....

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Menekülés

 

Nincs maradásom,

mindig csak mennék.

Monoton rohanásom,

úgyszólván: menedék.

 

Futni a múltból,

haladni előre,

nem kérdeni hova,

s nem nézni semerre.

 

Csak menni, menni,

mindent elfeledni,

az újakat keresni,

s újra Újnak lenni!!!!

 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

Az alkonyon

 

Tavasszal a verandán, egy alkonyon,

kiült velem együtt a magányom.

Ültünk ketten, egy lépcsőfokon,

s néztük az eget, azon a napon.

 

Halvány fátyol-homály volt az égen

ami szétterült az egész messzeségen.

A nap lemenőben néha rám kacsintott,

a szél pedig kócos hajamba csavarintott.

 

Megismertem Őket, mert volt rá alkalom,

hisz sokat ültem már kint az alkonyon.

Látták, hogy szomorúan  magányos vagyok,

így múlnak el a sugaras alkonyok.

 

Rám néztek és Ők is megsajnáltak,

hogy megvigasztaljanak, nekem táncot jártak.

A szél keringőzni vitte a sugarat,

összeolvadva szálltak, mint a madarak.

 

Végül a sugár csókot adott homlokomra,

s búcsúzásul árnyat vetett a homokra.

A szél gyengéden arcomon végig simított,

majd fülembe valamit belesuttogott.

 

-Elmegyünk, holnap megint eljövünk,

de most értsd meg, útra kell kelnünk!

Késő van, menjél be, meg ne fázzál!

Holnap újra ülj ki, s türelemmel várj ránk!

 

Mikor elmentek, utánuk integettem.

Megfogadtam a tanácsot, s bementem.

A napsugár nem rajzolt már árnyakat,

hamar elvitte őket a tavaszi alkonyat.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Szótlanul

 

Néha úgy szeretném tudni,

hogy most mi jár a fejedben?

De nem segítesz nekem.

Csak egyet tudsz: mindig hallgatni.

 

Szeretném tudni gondolataid,

de nem engedsz közelebb!

Ajkad szorosan összezárkózik,

s nem mondasz ki semmit sem.

 

Szemed érdekesen csillog,

s én érzem azt, amit kell.

Egy mosolyt küldesz felém,

majd megfogod a kezem.

 

Csitítasz és legyintesz,

-Maradj már veszteg!

Nem kell ahhoz sokat szólni,

hogy megértsük a lényeget!

 

--------------------------------------------------------------------------------------

Üresség

 

Belseje üreges,

szeme üveges,

színesen színtelen,

mindig szívtelen,

 

kicsi, s görbe teste,

gonosz a tekintete,

ha beszél, ha szól,

szava semmit sem szór,

 

nincsen neve sem,

pedig ismerem,

megtalálható:

Bármelyikünkben!

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 A sötét világban

 

Egy őrült zajból nehezen szabadulok,

sietnem kell, ezért hazafelé futok.

Zakatol a szívem, a zene visszhangzik,

de csak a toronyóra harangja hallatszik.

 

Őrült hideg az Úr azon az éjszakán,

a füsttől tüdőm szúr, s valami fáj.

Nagy a csend most odakünn,

és én nagyon félek ott egyedül.

 

Házak tövében lopódzom csalódottan,

mikor egy kapualjból valami előbukkan.

Hangtalanul elsikítom magamat,

mert valami elszorítja torkomat.

 

Félelem lesz most úrrá rajtam,

próbálok máshogy lépni, halkan.

Semminek tekintem lényemet,

hátha akkor Ő sem vesz észre engemet.

 

De eddigi félelmem már alaptalan,

mert csak egy ártatlan kutyusra találtam.

Ernyedt könnyedséggel fellélegeztem,

s ekkor már túlságosan nem is igyekeztem.

 

Szegény árvát megsajnáltam,

s jobb kezemet felé nyújtottam.

Szelíd volt és nagyon kedves,

hátán a bunda, esőtől nedves.

 

Suttogó szavakkal szólok hozzá,

megsimítom fejét, cserébe hálás.

Egyedül van Ő is, mint Én,

így ölel bennünket körül az éj.

 

Hazakísér, eljön velem.

Ha a kapunál megáll-ezzel a feltétellel!

Szavak nélkül is megértett engem,

kapunál megállt, én pedig bementem.

 

Szerettem volna magamhoz ölelni,

de éles  szavakkal, meg akarták tiltani.

Társam helyett is, volt ő társam,

akit az életben már többé nem láttam.

 

Elhagyott engem, elment innen,

nem is csodálom, hisz csalódott bennem.

Lógó orral, szívén súllyal,

kóborolt tovább a sötét világban.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Sírni

 

Az igaz, hogy a könnyeknek

titokzatos a világuk,

de azt nem értem meg sohasem,

hogy miért kell mindig hullaniuk.

 

Néha érzem úgy,

hogy most sírnom kell,

de hiába kínlódom,

az érzés nem múlik oly könnyen el.

 

Itt szorít, itt kínlódik,

érzem, szinte kitörni vágyik.

Nem jön, ki, segíts kijönnöm,

engedd, hogy arcomon saját utat törjön!

 

Ehelyett az érzés,

marcangol még bennem,

és a súlyt egyre csak nyomja

lefelé a lelkemben.

 

Bűnös vagyok?

Nem vagyok tiszta?

Miért kéne sírnom,

ha nincs is éppen nyomós oka?

 

Nem értem én magamat,

csak csapkodom a falakat.

Sós könnyem már patakzik,

s az érzés szívemből lassan eltűnik!

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Monológ

 

Már semmi sem ugyanaz! -mondta és lecsukta szemeit,

melyből folyt a bánat.

Szerettem volna odamenni hozzá, átölelni, megnyugtatni

és soha nem kapott simogatást törölni arcára.

De nem tehettem meg. Mert Ő, Énbennem volt!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.